Jégkirálynő
2026. jan. 26.,
Nincsenek hozzászólások
Két éve biztos van, hogy vártam és vágytam erre a fotósorozatra. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy piros, zöld és fehér palástokat keresgéltem, vizsgálgattam a netes piacokon, mire tavaly megleltem ezt a pihe-puha, hosszú, nehéz esésű, szép peremű, kapucnis és mindezek mellé, mint most bebizonyosodott, meleg csodát. Kellett még, ugye, kitartó hideg, hogy legyen elég vastag a jég. Szükség volt még egy szép modellre, aki ki lehetne más, mint Enéh? Meg az apróságokra: szintén neten vásárolt és jól vizsgázott szép cipőre; kesztyűre a turiból, ami éveket várt erre az alkalomra; mindenféle fehér ruhadarabra, aláöltözetre. Még egy gyönyörű ezüst bross is lapult az óriástáskában, amit végül elfelejtettem Enéh hajába tűzni. És talán a legfontosabb: az elszánás, hogy akkor most indulunk, és megcsináljuk, amit a fejembe vettem. Csak annyit tudtam: Balaton! Berénynél le is kanyarodtunk a főútról, le a partig, végig a szabadstrand mentén. Végül megláttam a semmibe vesző hátteret, s tudtam: ez kell nekem! Gyerekkorom nyári élményeinek egyik helyszíne eddig nem ismert köntösben. Már az első képektől elolvadtam, aztán jöttek az újabb és újabb ötletek, Enéhtől is, Magortól is. Az utolsó képet Enéh készítette rólam.
Az ifjú órásmester
2025. aug. 2.,
Nincsenek hozzászólások
Ez úgy kezdődött, hogy nyertem egy vászonképet a Fotoplus-nál, és a pécsi üzletükben vettem át. De hát, ha már közel 30 év után újra Pécsre vetett a sors, gondoltam, megmutatom a gyerekeknek, hova jártam egyetemre. Na, az egyetem épületéig épp nem jutottunk el, de láttunk sok más érdekességet, azokról majd egyszer talán fel is kerülnek ide a képek. Az egyik fő szenzáció a Vince utca volt, amin középen végigfolyik egy patak vagy csatorna, és cuppogósig lehet benne tapicskolni. Aki látta a pécsi kukaversenyt, na, az pont ebben az utcában zajlott. Mire leértünk a Misina-tetőről a sétálóutcába, már mindenki lohadozott, éhesen csak a beígért fagyira és valami élelmiszerboltra tudott gondolni, és akkor én megláttam ezt. Nekem elmúlott éhségem-fáradtságom, s szippantódtam be egyre beljebb az üzletbe. Megkérdeztem, szabad-e fényképezni, s megkaptam az engedélyt. Ketten dolgoztak a piciny helyiségben, s az idősebbik úr érdeklődni kezdett, hogy ezek olyan szerkesztett, fekete-fehérített képek lesznek-e. Ezt nem tudom, honnan látta belém... Ígérni akartam, hogy a képeket majd elküldöm a neten, de csak egy utca-és házszámot kaptam. Nem élnek ezekkel a mai dolgokkal. Hát, gondolkodjatok rajta...
A gyerekek, a tenger, a szél és a polifoam-ok
2025. júl. 10.,
Nincsenek hozzászólások
A közelgő kiállításom kapcsán kaptam kérdéseket, minthogy miért fényképezek, miért szeretek fényképezni, mik a jövőbeli terveim és hasonlók. Igyekeztem megválaszolni ezeket a kérdéseket, de azóta többször is eszembe jutnak, hogy tényleg: miért? Bár vannak tervezett fotózásaim, a spontán meglátott pillanatok a legizgalmasabb kiindulópontok. Mint ezeknél a fotóknál is. Két éve Montenegróban nyaraltunk, ami nálunk sátras és egyéb fura megoldásokat jelent. Két éjszaka például a tengerparton aludtunk, úgy három méterre a csapkodó tengertől. Nagy volt a szél, a polifoamokat és párnákat kövekkel súlyoztuk le, miután egy éjközepi átfordulásnál vagy húsz métert repült a párnám. Reggel fáradtan ébredtünk, de a korai órák teljesen más színei és fényei és a strandolók hiánya máig őrzött különleges emlék marad. Elkezdtük összecsomagolni az alvóhelyeinket, ami, mint kiderült, lehetetlen küldetésnek bizonyult. A repülő párnákat még könnyedén behajítottuk az autóba, a repülő szőnyegekké vált polifoamok viszont nem adták magukat, önálló életre keltek. A nagy harcban beindult a vidámsággyár, feltört a gyermeki kreativitás forrása, és szétnevettük magunkat. És mit csinál ebben a másállapotban egy fényképezésmániás családanya? Rohan a kis okos szerkezetért és próbálja mindezt megragadni és fogva tartani. És hazahozni. És újranézni és újra átélni az ottani érzéseket. Tegnap megosztottam ezeket a képeket egy nemzetközi fotós csoportban, és a hozzászólók közül többen azért örültek neki, mert a tengerparton töltött gyermek- és fiatalkorukat idézte fel számukra. Ez egy járulékos következmény: egy tulajdonképpen öncélú fotózgatás így érintheti meg akár sok ember lelkét.
Szóval miért is szeretek fényképezni? Még mindig nem tudom meghatározni - csak ilyen történeteken keresztül.

Enéh varr
2024. júl. 2.,
Nincsenek hozzászólások
Nálunk a héten kezdődött igazán a nyári szünet. A lehetőségek ideje. Ma délután egy kis varrogatásra invitáltam lánykámat, Enéht. A mindenes fotelban kényelmesen elhelyezkedve mélyedt a tű és cérna világokat átalakító csodájába. Ez a fotel valamit tud. Ebben szoptattam mindhárom gyermekemet, itt olvastam nekik rengeteg mesét, történetet; itt a legjobb enni, vendéggel beszélgetni, néha aludni. És a fények! A fények! A fények úgy esnek az arcokra, hogy nincs mit tenni, rohanni kell a fényképezőgépért, és örökíteni. Alvó, majszoló, varró kis- és nagyembereket.