A közelgő kiállításom kapcsán kaptam kérdéseket, minthogy miért fényképezek, miért szeretek fényképezni, mik a jövőbeli terveim és hasonlók. Igyekeztem megválaszolni ezeket a kérdéseket, de azóta többször is eszembe jutnak, hogy tényleg: miért? Bár vannak tervezett fotózásaim, a spontán meglátott pillanatok a legizgalmasabb kiindulópontok. Mint ezeknél a fotóknál is. Két éve Montenegróban nyaraltunk, ami nálunk sátras és egyéb fura megoldásokat jelent. Két éjszaka például a tengerparton aludtunk, úgy három méterre a csapkodó tengertől. Nagy volt a szél, a polifoamokat és párnákat kövekkel súlyoztuk le, miután egy éjközepi átfordulásnál vagy húsz métert repült a párnám. Reggel fáradtan ébredtünk, de a korai órák teljesen más színei és fényei és a strandolók hiánya máig őrzött különleges emlék marad. Elkezdtük összecsomagolni az alvóhelyeinket, ami, mint kiderült, lehetetlen küldetésnek bizonyult. A repülő párnákat még könnyedén behajítottuk az autóba, a repülő szőnyegekké vált polifoamok viszont nem adták magukat, önálló életre keltek. A nagy harcban beindult a vidámsággyár, feltört a gyermeki kreativitás forrása, és szétnevettük magunkat. És mit csinál ebben a másállapotban egy fényképezésmániás családanya? Rohan a kis okos szerkezetért és próbálja mindezt megragadni és fogva tartani. És hazahozni. És újranézni és újra átélni az ottani érzéseket. Tegnap megosztottam ezeket a képeket egy nemzetközi fotós csoportban, és a hozzászólók közül többen azért örültek neki, mert a tengerparton töltött gyermek- és fiatalkorukat idézte fel számukra. Ez egy járulékos következmény: egy tulajdonképpen öncélú fotózgatás így érintheti meg akár sok ember lelkét.

Szóval miért is szeretek fényképezni? Még mindig nem tudom meghatározni - csak ilyen történeteken keresztül.